Furcsa egy család volt. Mondhatni diszfunkcionális. De nem feltétlenül a szó hagyományosan vett értelmében. Mert mit is értünk általában „hagyományosan” diszfunkcionáló család alatt?
Általában egy, az élet versenyében folyamatosan elnyomott, letaposott, gátlásos férfit, aki az őt ért megaláztatások miatt önmagába fordul, családját elhanyagolja, bizonyos ingerek hatására akár agresszívvá, bántalmazó természetűvé is válhat, hogy a munkahelyén, vagy egyéb professzionális környezetében elszenvedett sérelmekért a családján vegyen bosszút – vagy pontosabban: a külső oldalról ostromolt és folyamatosan lerombolt egoját, a másik oldalról építse vissza. Anya, észlelve a változásokat, elhidegül, a családi fészektől elidegenedik, egyre kevesebbet törődik azzal, hogy a lakást, vagy akárcsak önmagát karban, a külvilág számára prezentálható állapotban tartsa – egyre kevesebb hangsúly esik rá, majd egyszerűen csak… kikopik a család addig volt színességéből. A gyermek pedig egyedül marad, végtelenül egyedül – jegyei minden valószínűség szerint romlani fognak, magatartására egyre több és egyre szélsőségesebb panasz fog érkezni, mígnem az apai iránymutatást és az anyai törődést vérezve hiányoló shivák, impulzuskontroll-zavaros tini nyakába a rendőrök nem térdelnek bele könnyű testi sértés vagy valami hasonló miatt.
Azonban az a család, melyről ez a kis tanmese szól, nem ilyen - ennek másféle baja volt. Nem lehetett tudni – még ők se tudták őszintén – de mindenki beszélt róla. Ők is. Érezték, hogy valami – úgyszólván – „nincs rendben”. Keresték is ők ezt a problémát, bőszen, bármiféle, éppen más problémát megoldani igyekvő embert megszégyenítő hévvel és akarattal. Nem akarták ugyanis, hogy bármiféle problémáról velük kapcsolatban beszéljenek az emberek. Rettegtek attól mi lesz, hogyha az a „bizonyos gond” amiről még ők maguk se tudták mi az (de meg fogják tudni!) kitudódik, és az emberek rájuk sütik a „hiba a rendszerben”, „betű a Mátrixban”, „homokszem a gépben” és ezen kifejezések egyéb ilyen hangzatos társainak egyikét.
Életük a probléma kiiktatása körül forgott. Minden mozdulatukban az erre tett szándék frusztráltsága volt megfigyelhető. Ahogyan anya a hajába túr, megkócolván azt egy, az övénél helyesebb családapa látványára.
Apa nyeléskor erőszakosan kidudorodó ádámcsutkája, mikor a pluszórája után csak be akarna menni a lakásba, de nem: a szomszédnéni tudatni szeretné vele, hogy az unokája épp most tanította meg neki, hogy a tévét nem lehet a másik szobából lekapcsolni – még a távirányítóval sem.
Apa pedig, mint egy nagy, globális megrendeléseket lebonyolító és a világ élvonalába tartozó technikákat képviselő elektronikai vállalat elismert és megbecsült IT szakértője, egyáltalán nem lévén jártas a technikai ügyekben, meglepett hitetlenséggel viseltetik a felfedezés iránt.
De még a hatéves kis Jackie mozdulata is, ahogyan a falhoz csapja a kontrollert egy COD meccs elvesztését követően is csak azt jelzi, mennyire frusztrált a család a „probléma” miatt.
Igaz, nem beszéltek megoldási lehetőségekről – lehet azért, mert próbáltak egyre kevesebbet beszélni a problémáról egyáltalán. Tudták, hogy létezik, látták egymás szemében – ez elég volt. Látták a félelemet. És a félelem gyakran agresszívvá teszi az embereket. Csakúgy, mint a gyomorégés. Elképzelhetetlen hány virágzónak induló romantikus kapcsolat, innovatív biznisz-ötlet vagy dinamikusan fejlődő cég végét jelentheti egy szimpla… gyomorégés.
És ez a család sem jelentett kivételt. Anya és apa egyre többször esett egymásnak semmiségnek tűnő dolgok fölött. Apának megszaporodtak a „halaszthatatlan” elintéznivalói a cégben.
„A versenytársak nyughatatlanok” – mondogatta, amikor kérdezték, hogy mi olyan fontos már megint, hogy benn kell maradnia.
Anya közben egyre többet járt el egy bizonyos „Anonim Alkoholisták” elnevezésű nonprofit szervezet rendezvényeire, annak ellenére, hogy ő nem szorult segítségre ilyen téren. Persze buzgón igyekszik kvalifikálni magát, mindig biztosra megy, hogy alkoholszagú legyen a lehelete – akárcsak annak a nagyon helyes családapának, aki szintén részt vesz a terápiás célú gyűléseken.
A kis Jackie pedig egyre több COD meccset veszít el – csak úgy röpködnek a kontrollerek. A házban lassan már értelmét veszti a „falra hányt borsó” kifejezés, azonban a „falra hányt kontroller” ezzel szemben egyre aktuálisabbá válik.
Leesnek az első falevelek és anya már nincs a háznál. Több, a detoxikálóban tett látogatás után könnyezve apa szemébe vágta, hogy ő az oka mindennek, ő az, aki elzárja előle az életét és igenis az álmai után fog menni; egy olyan férfi után, aki szereti és megbecsüli az ő nőies bájait, nem utasítva azokat vissza holmi „vetélytársak nyughatatlanságára” hivatkozva. Apa merev, előreugró nyakkal, mint a harcra kész rodeobika, hallgatja az előadást, majd sztoikusan csak annyit mondva: „Végeztél?”, mintegy jelképesen kitárja az ajtót anya előtt, és egy ultimátumban, másfél órát hagy neki, hogy fogva mindenét eltűnjön a házból.
Anya viharzik fel a közös hálószobába kirámolni a ruhaszekrényt.
A mellette lévő szobából széttörő kontroller hangjai hallatszanak.
Jackie elveszített egy újabb COD meccset.
A szomszédok azóta is kellemes borzongással mesélnek arról a szerencsétlen családról, amelyik tönkrement az apa nemtörődömsége, az asszony zugiszákossága és promiszkuitása, illetve a kisfiú megzabolázatlan ingerületei miatt. Keringtek zavaros, de hidegrázósan izgalmas pletykák az utcára került anyáról, az állását vesztett apáról, és a javító intézetbe száműzött kisfiúról. Mi is volt a neve?
Jackie?
Még milyen jó, hogy a mi fiunk nem fog ilyen helyzetbe kerülni, igaz?
De az az új család, amelyik beköltözött abba a régi házba, amelyikben az előző, diszfunkcionális család lakott – na, azok gyanúsak.
Jobb lesz szemmel tartani őket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése