Kegyelemdöfés, szétesés, hullámvasút



 A férfi kézilabda-világbajnokság negyeddöntőjében kiütközött az, hogy mennyivel előrébb járnak a dánok a magyarok előtt, hiszen a skandinávok 40-23-ra lemosták a magyar válogatottat a pályáról. Ez a világbajnokság megmutatta, hogy a fiúk nem tudnak kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtani meccsről meccsre. Az elemzésemben a válogatott játékának és taktikájának a miértjeire próbálok rávilágítani.

    Amennyire várták a kézilabda, na meg persze a sport szerelmesei ezt az összecsapást, akkorát csalódtak, ugyanis már az első félidő közepén eldőlt, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban a Mikkel Hansen vezette Dániával szemben. Habár Chema Rodríguez legénysége teljesítette a szövetség által kitűzött célt, vagyis kijutottunk az olimpiai kvalifikációs tornára, azt mindenképpen hozzátehetjük, hogy ezzel a hozzállással és játékfelfogással nem sok keresnivalónk lesz azon a tornán, mert hasonló kaliberű csapatokkal fogunk összecsapni. Az eddigi világbajnoki találkozóinkon az akarat, az egység és küzdeni tudás is jellemezte a magyarokat, azonban ezen a meccsen ebből semmit sem láttunk. Egyértelmű, hogy Dánia volt a mérkőzés favoritja, és akkor egy szót sem szólhattunk volna, ha kikapunk 4 esetleg 5 gól különbséggel, de a 17, az mégiscsak sok és elárulja azt, hogy valami nincs rendben. 


A dekoncentrált és lassú hatos fal

    Minden csapatsportágra igaz ez a kijelentés, hogy rengeteg kapott góllal nem lehet meccset nyerni hosszútávon, és sajnos ezt láthattunk a magyar válogatottól is, ugyanis meccsenként átlagban 31 gólt kaptunk, ami arról tanúskodik, hogy a védelmünk elég ingatag és szervezetlen. Minden találkozón észrevehető volt, hogy sok olyan találatot kaptunk, ami betörésből és átlövésből érkezett. A jó védőink közé tartozó Sipost, Bánhidit és Ligetvárit is sok esetben könnyen meg tudták verni egy gyors test- vagy passzcsel után, ráadásul a lábmunkánk sem volt az igazi a védekezésben, mert a magasabban jegyzett csapatok ( Izland, Portugália, Svédország, Dánia) egyszerűen úgy szétzilálták a védelmünket, ahogy éppen kedvük tartotta. A blokkjaink nem működtek és lerohanásból is nagyon megszórtak minket, ami annak következménye, hogy sok labdaeladást és ki nem kényszerített hibát vétettünk. A dekoncentráltság és a figyelemkihagyás is rendszeres, visszatérő probléma volt a vb-n. 




Továbbra sem széles a taktikai repertoárunk

    Újra bebizonyosodott, hogy nagyon beállócentrikus a támadójátékunk, és a szélsőink továbbra is kevés labdát kapnak, viszont amikor odakerülnek a kapussal szemben, akkor jó százalékban értékesítik a helyzetet. A világbajnokságon jó teljesítményt nyújtó Bánhidi Bence és Rosta Miklós még úgy is hozták a tőlük elvárható szintet, hogy az ellenfeleink kettőzött erővel készültek a rendkívül erős beállós játékunkra. Több támadásnál is látszott, hogy az átlövőink és az irányítóink is egyenesen a beállósainkat keresték, amikor nem tudtak jó lövőhelyzetbe kerülni. A modern kézilabdában a szélsőknek nagyon fontos szerepük van, ugyanis egy betömörülő hatos fal ellen sokszor nyílik lehetőség arra, hogy kijátsszuk a szélekre a labdát, azonban a magyarok feltűnően ritkán adják oda Bókának és Pedrónak a játékszert. A támadójátékunkból az rajzolódott ki, hogy nagyon sematikus és sablonos, mert ha egy bizonyos figurát kiismer az ellenfél, akkor nem tudtunk egy új variációt előhúzni a cilinderből és a  csapat tehetetlenül és bátortalanul lőtt.


Hiányzott a sok jó egyéni teljesítmény

    Ahhoz, hogy egy válogatott minél tovább meneteljen egy tornán, igazán fontosak a kiváló egyéni teljesítmények, ami nálunk nem sok akadt. A kapusainkra nem lehet panasz, hiszen Mikler Roland a brazilok és Székely Márton a portugálok ellen is bizonyította, hogy miért stabil kerettagok évek óta. Lékai feltűnően sok pontatlansággal és kapkodással játszott ezen a tornán, és úgy tűnt, mintha kezdene felette eljárni az idő. Ámbár a Brazília elleni talá
lkozó végjátékában a fontos góljaival eldöntötte a mérkőzés sorsát és megcsillogtatta a játékintelligenciáját, a cselezőkészségét és a vezérszerepét. Az átlövőinknek nem igazán sikerült ez a világbajnokság. Nagy hibaszázalékkal és olykor bátortalanul önbizalom nélkül dobálták a kapusba a labdákat. Bóka Bendegúzt, Bánhidi Bencét és Rosta Miklóst emelhetnénk ki, ugyanis góljaikkal, hatékonyságukkal és veszélyes játékukkal néhányszor elbillentették a mérleg nyelvét. 



    Mindenesetre a magyar férfi kézilabda válogatottban van potenciál és lehetőség, amit az olimpiai selejtező tornán jó lenne kamatozatni. Addig persze még rengeteg idő van, hogy Chema gatyába rázza a csapatot, és elhitesse velük, hogy igenis jó válogatott a mienk. Egy fizikailag jó állapotban lévő Máthé Dominik óriási lendületet és önbizalmat tudna adni a csapatnak. 


Írta: Oláh Zalán

Megjegyzések