1. Múlik a jókedv ködös ábrándja Szívem zakatol a homálytól S nem érzem a kínt, amitől boldognak kellene lennem. Fáj a hideg vérrel teli üres mosoly-had amit nap mint nap az utcán látok Megfagyott párok Szublimáló nap Ez már a vég tán - Betoppanhat.
Lilásra vált az égszín Tengernyi medúzaként csillannak fel égitestek Lábadozó hullócsillagok pihennek az aszfalton Homokóra-frázisokat ont ajkam feléd S szelíden válladba süllyesztem orcám. Durcásan fogant ma meg a hajnal Nem is köszönt, a küszöbre lépett S addig égett Míg pupillád szobájának kulcsa megfordult Sírva szaladtál az erkélyre Nem tudod már szíved mi tévő lehetne Hogy oltsa világunk heves tüzét S megszüntetné a kegyetlenség minden bűzét Ám üt az óra Az autók nem tülkölnek tovább Nem lengedeznek halkan virágok Az utcák lelketlen szaga mint kéngáz bénítja meg a világot Látod már? Ez a terv része Készíts papírhajót s ússz el vele higanytengerekbe! Pillangók sajgó szárnyaikkal hoznák el a békét Ám a hernyók sem hajlandók már felnőni ehhez. 2. Tisztább szívvel. vers neked, Attila. Csendes ma a kilátás csillogó íriszeidből. Úgy látom, hullámokban zakatolnak a könnyek szíved artériának szobácskáiban talán kopognak. vagy hatalmas paripák dobognak elméd folyosóján. Sóhajtasz. Nem egyszerű a lét. Nem elég két szívkamra ennyi lélekbefőtt tárolására. „Altass el mára.” – súgod. Ám a holnapot vakon észleled, s a tegnap párája lehull orcádra mint ezüstösen csillogó higanycsepp válik sűrű köpennyé mosolyod egészén. a Düh karcol szempilláidon. Éles katanaként húzódik rajtuk a valóság bénult tévképzete. „szerinted létezel-e? vagy csak álmodsz?” kérded. „mint egy lábnyom süppedsz bele az élet futóhomokjába.” Utoljára akkor láttam felkelni a Napot, mikor csillagrobbanás szakította át az inged Szíved makulátlan mágiájától. S a bizonytalanság oly’ nagyon megcsonkított hogy apád anyád s szeretőd is Önnön poklod rabja lett hol még tűz sincs csak örökké tartó, izzó gyűlölet. Papírhalmok az asztalodnál. Porosodó váza pohárnak álcázva. Hajdani viráglelked minden szirma sorok között búvik meg s máig méhek hordják szét pátoszos, sejtelmes porát. Bús felhőtolongás butítja az eget ma éjjel. Az utcalámpa fénye vertikálisan vergődik a magányos éteri mélyben. Ahogy eme sorokat írom mintha lépten nyomon – vonat futna be a peronon libabőrző hallgatás tombol s mintha szürreálisan, homályba fúlva dúdolná: „s csalánozó műtermem gyönyörűszép, víg tetem.” 3. Szembogarad felhevülten bámulta a kinti fagy szorító kezeit Melyek belemarkoltak a jéggé fagyott hótömegbe mint ólomgolyó esett rá a pihe föld szirtjeire Akárcsak én Nehéz lelkemmel karjaid bársony paplanjába Talán már nem is fáj annyira ez a tél Mióta belémköltöztél A madarak kétségbeesett élelemkeresése sem reménytelen S a vadludak finom V-je is inkább hajaz Victory-ra mint végzetre Január 9-ét írunk Elmém egyik hasadásában egy rozoga fotelben öledben ülök Hevülök S nézem ajkaid barázdáit Mesélni tudnának. Olyanok mint ezernyi hajó, melyek üde, fürge nyelvemben keresik a kikötőt. Hajad sima Barnasága egy tölgyfa égbe meredő bölcsességére hajaz S mindazt Melyet tenyered puhasága ad Egy élet is kevés meghálálni. Elhallgatnak a fák Tán a lomha moha is az eresz alatt marad Ám ami bizonyosan aktív A szívem egyre dobogása Forró kezeid alatt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése