Fagy
Rózsaszín az ég alja,
Lekiáltok az évszakra
Hogy tűnjön el!
Kizárom a fagyot
Egy függönnyel,
Mert nem Te vagy ott.
Tél-idő
Mínuszokban baktat a zúzmara.
Régmult virágok illata húz haza.
Az a hely volt az első Otthonom.
Úgy döntöttem, hogy otthagyom.
S most elmélkedve lépdelek
Elvontan búskomor reggelek
Teraszán, hol dér van és köd
És fagyott lehellet.
Pillangó se röpköd,
Mert megdermedt.
Némán hunyorogva baktatok vissza.
Ezerarcú angyal a harmatot issza,
Mert jó hozzám, s én mindig ott hagyom.
Te voltál az első Otthonom.
Aszfalt
Te voltál egyben a Minden.
S mégis eldobtalak, mint egy kavicsot.
Széttöredezett aszfalt szívem
Minden darabjához más párt csatolok.
Az égre nézve íriszem akkorát villámlott,
Hogy eltakarja előlem az egész világot.
Útszéli törmelékben hever a gyászom.
Visszarepít felhőkbe merengő vak fohászom.
Mert a Jövőnk a múlté, amikor otthagy
A vágy, és otthagy a vágyért ez, ki nevel…
Mondd meg Isten, ha ott vagy:
Mindig úgy van, ahogy lennie kell?
Szívkamra
Fagyott szappanbuborék lelked
Oly lélegzetelállítóan szép,
Hogy megérinteni sem mered.
Szíved vajból hegesztették,
De őt magát sem ismered.
Én vagyok neked a kenyér,
Ki a kamrádba reggel betér,
S az illat oly fülbemászóan dobog,
Hogy estig sem felejted el…
De nem laksz jól;
S minden bús ballada
Lágy zongoraszólama
Üvöltve fogja arcomat: miért hagytalak el?
Visszaszív
Nem mehetek vissza, súgja a büszkeség,
Hisz én döntöttem így. De csupa hülyeség
Mindez, s milyen ritka pillanat,
Hogy épp a szív mond csak való igazat.
Búcsú a hangszertől
Reménnyel teli arcom
Régi képről integet.
Ez az utolsó alkalom,
Hogy megérintelek.
Így öleltelek át
Akkor is Téged,
Szívtelen renegát
Őfeketeséged.
S egy ideig
Erőtlenül szóltál felém,
Majd összeszoktunk, pedig
Nem voltál az enyém.
Most ölembe fektetlek
Még egy csöppet,
Tudom, hogy nem zenélek
Veled együtt többet.
De meg fogom hallgatni,
Ezüst szálaid
Hogyan hordják ki
Gazdád álmait.
S egyszer talán a húrra
Ujjaimat én teszem,
Egyszer talán újra
Te énekled énekem.
Hiába rímelek
Hiába minden izom,
Ha belül üressé tett
Hiánya annyiszor.
Egyedül verssé lett Ő,
Egy nélkül mit ér kettő?
Hiába randizom
Mással - mit várok az élettől?
2/14
Fehérbe költözöm,
Téglába öltözöm -
Felveszem vörös öltönyöm.
Megkönnyezem a napfényt, hol
A keddem beárnyékol,
Mert nem lesz kedvem a tányérról
Elvenni az örömöm.
Padlón voltam
Egy órája láttad, hogy
Kiöntöttem a lelkem.
A bántás nem szándékolt -
Mint padlón a kávéfolt;
Feltörölted egy ronggyal azt,
Hogy tisztára mosd magad.
Aporia
8G-vel nehezedsz rám,
Mégis minden szavad súlytalan.
Túlhajszol a jelen,
Ahogy nézem a vad múltadat.
Teher voltam mindig.
Bíró voltam, ki a felek között dönt.
Valaki szánalomból meghív,
De segítő szemed közönyt ölt
Minderre, mert van egy kontrád mindenre.
Fénysebességgel hasít,
Ez a hajó is elszállt.
A szél lecsípi szememről a színt,
Nem haraggal, fájdalommal
Vörösen nézek rád.
Nem akarok lógni rajtad tovább,
S nem bírom el magamat, odább
Kell lépnem - de érzem,
Hogy egyedül még elvérzem.
Test-vér
Nem élek pazarló életet.
A létemet köszönhetem neked.
Téged is kínoznak bajok -
Úgy érzem, hozzád nem fordulhatok.
Épp mozdultam. Könnyebb sírni gyerekként.
Épp most tudtam összeírni elregélt
Életünket, s mi felgyülemlett, úgy fáj
Kimondani, de hiába - muszáj.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése