A természet egy gyönyörű és csodálatos dolog. Ez az egyik legszebb bók, amit valaha mondhat akárki, hisz dicsérettel illetni azt, ami olyan régóta az emberiség és az élet eddigi ismert egyetlen bölcsője, szinte példátlan. Ennek hatására nem véletlen, hogy ez a kortalan múzsa számos embert ihletett meg már a történelem során, legyen az költészet, festészet vagy akár rajz. Na meg ott van a fotózás! A valóság szeletének egy kicsiny kiragadása, manipulációval vagy anélkül, de megörökített pillanata egy szelet életnek ezen a bolygón. Edward is hasonlóan imádott fotózni, számtalan képe került kiállításra, és Ő maga habár nem tartotta magát soha jó fotósnak, kompetens képeket készített. Az egyik legújabb sorozata éppenséggel egy hajléktalan asszony mindennapi életéről szól, amolyan betekintő jelleggel. Sokan kritizálják az ilyen fajta munkákat, hogy az emberi lét milyenségét ledegradálja egy olyan élőlénnyé, amit az Animal Planeten is követhetnénk, sőt hasonlóan ahhoz, filmezhetnénk is magunkat természetes élőhelyünkön és miegymás. Ez, hogy mennyire történt már meg és mennyire árusítja ki magát az ember, a trónjáról lejőve, hogy ismét majmot csináljon magából, egy másik kérdés. A mostani sorozatához azonban szülővárosa külterületének és a betondzsungel mélyében található szépségeinek felkutatását választotta. Rengeteg olyan helyet tudott gyerekkora óta ami vonzotta őt, és tudta nagyon jól, hogy remek képeket tud ott készíteni, hogy másnak is egy igazi élménnyé tegye kisebb-nagyobb településének bemutatását. Hisz ki ne vágyna a sok szürke után, egy kis zöldre, lilára, kékre és miegymásra? Az unhatatlannak kikiáltott aszfalt és járda monotonitásának legnagyobb bizonyítéka, hogy képtelenek vagyunk tőle elszakadni. Általában ami unalmas, az ragadni szokott, és ami ragadni szokott, az marad is. A parkba kisétálva Edward tehát nekilátott a fotózásnak és egy kisebb kis sétányon fel is állította kameráját, ami pont egy kicsiny tóra nézett pár fával, kacsákkal és miegymással. A lehető legunalmasabb és fantáziátlanabb táj, hisz mindenki ilyen idillt képzel el, de talán kezdő képnek megteszi, legfeljebb kiválogatja és megy a kukába. A mű elkészültével azonban felmerült valami furcsaság az összegészben. Sokáig merengve az ember észrevehet a tó előtt egy alakot. A parkban ez egy teljesen megszokott jelenség, rengeteg ember mászkál, sétáltat kutyát vagy éppen fotóz. Az alakban azonban volt valami különleges és megfoghatatlan. Legfőképpen az, hogy Edward volt az, háttal. Sokáig nézegette a képet, de igazából nem nagyon tudott rájönni, mi is történhetett. A magyarázatok sokasága közül egyik sem egyezett azzal, hogy mégis mit keres a pár méterre lévő tó előtt, miközben a gép mögött bújt. Az emberi kíváncsiság ilyenkor ösztönösen bekapcsol, és a test szinte magától lendül, így elindult a képen látható helyre, hogy pontosan szemügyre vegye, minek is volt a szemtanúja. Amikor a tó elé ért, forgolódni kezdett, kit és mit láthatott az imént, ki a saját magának vélt alak a képen, hátha csak valami furfangos véletlen áldozata. Miközben fordult, észrevett egy villanást, az élesebb fajtából. Egy vaku fénye villant a távolban, pont ott, ahol a kamerája volt. Sietős léptekkel odament a gépéhez, de a képek száma változatlan volt. A technológia habár általában könnyen megfejthető, itt most nem sikerült egyöntetűen megfejteni, mit is látott. Először talán egy rossz vicc gondolata, a selfie új szintje jutott eszébe, de végül mégsem tudott győzedelmeskedni a jó kedv, és átvette a pánik a helyét. Jó fotós azonban nem esik ki a szerepből, továbbállt és dolgozni kezdett, nem törődve azzal, hogy mi történt. Most egy templomtorony volt a soros, ami hatalmas méretével és pompás külsejével tiszteletet parancsolóan magasodott a város fölött. A gép beállítva, a mű ismét elkészült. Az alak ismét ott volt, tisztán, és még mindig világosan. A torony tetején állt, egyértelműen a kamerába nézve. A több mint furcsaság itt vált ijesztő jelenséggé, de nem törhette meg a sorozatát a folyamatos gondolata annak, hogy minden képen ott van az alkotója, legalábbis valaki, aki annak látszik. Ezt persze az, aki most látja először a végeredményt, nem tudhatja, sőt azt sem, hogy az alkotó eredetileg a kamera mögött tartózkodott, így támadt Edwardnak egy ötlete. Az utcára szegezte a kamerát és fotózott. Az alak közelebb látszott egy fal mellett állva, semmi különös, leszámítva, hogy még mindig Ő az. Fordult egyet és egy táblára célzott. Újabb kép, ismét közelebb került saját magához. Pár métert sétált és a bank üvegajtaját kapta le gépével, majd a képet megnézve látta, hogy a tükröződésben már kétszer látja magát, egészen közelről. Ismét erőt vett rajta a kíváncsiság, és a test lendülni kezdett, majd oda állt a gép elé. Hatalmas villanás, teljes fehérség. Edward nyúlt a gépért és elvitte azt. Hogy milyen képet készített, az nem érdekelte.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése