Még ma is eszembe jut néha az öreg a kávézóból. Noha azt mondom, hogy az öreg, de fogalmam sincs, hogy hány éves. Sosem kérdeztem meg tőle. Ránézésre, ráncos homlokával és ősz bajuszával lehetett akár nyolcvan is, de ha a kutatásairól kérdezték, olyan fiatalos lendület lett úrrá rajta, mintha velem együtt taposta volna a húszas éveit.
Esküszöm, többet tanultam tőle, mint saját tanáraimtól. Nem kellett más tennem, csak hallgatni kicsit, amikor vittem neki a szokásos kávéját. Sok tejjel és egy csipetnyi sáfránnyal. Mindig így kérte.
Hiába jelentkeztem ide munkára a tandíj miatt, hamar úgy kezdtem érezni, hogy ez az igazi utam. Persze folytattam az egyetemet is becsületből. De az öreg történelem óráiért éltem. Kiapadhatatlan forrása volt a történelmi ismereteknek, de azt sose titkolta, hogy az igazi szerelme az egyiptológia. Ez volt a téma akkor is, amikor minden megváltozott.
Éppen a sáfrányos kávéját tettem le elé, amikor feltűnt a szokásosnál is szélesebb mosolya.
Történt valami, professzor?
Jókat tud kérdezni, édes fiam - nevetett. - Nem csak valami történt, hanem egy igazi szenzáció.
Csupa fül vagyok - feleltem egyszerűen és odahúztam egy széket magamnak. Azt hiszem, jól lepleztem, de az igazság az volt, hogy nagyon izgatott lettem. Még soha nem mondta semmire, hogy szenzáció.
Egy jó barátom talált egy várost a homok alatt. Egy egész, eleddig ismeretlen várost. Méreteiben vetekedhetett Alexandriával is,
És melyik dinasztia idején épült? Azt lehet tudni? - kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
Ez az egészben a szenzáció, fiatal barátom. Még a héten megérkezik hozzám pár lelet vizsgálatra. De az első tesztek szerint ez a hely ősibb mint a Nagada kultúra.
Nem akartam elhinni a hallottakat. Ez olyan volt, mintha Róma alatt találtak volna egy sokkal nagyobb Kolosszeumot az Etruszk időkből.
Elnézést, hogy mondta?
Jól hallotta, fiacskám. Újra fogjuk írni a történelmet.
Aznap este alig tudtam aludni. Vártam a másnapot, hátha újabb híreket kapok. Meg is láttam az öreget, ahogy a nyitásra várt. Nem volt a kávézóban senki más, szóval nyugodtan foglalkozhattam vele. Megcsináltam két kávét sok tejjel és egy csipetnyi sáfránnyal, majd leültem az asztalához.
Jó reggelt - köszönt mosolyogva. Rögtön éreztem, hogy valami nincs rendben. Volt valami megjátszott a mosolyában.
Mi a baj, professzor? - kérdeztem önkéntelenül is lehalkítva a hangom.
Tudja, szeretem magában, hogy mindig a tárgyra tér, nem udvariaskodik feleslegesen. A szobrokkal van a bajom. A múltkor meséltem róluk.
Igen, amelyeket a barátja küldött a romvárosból.
Pontosan, bár én inkább elhagyatottnak mondanám, mint romnak. Meglepően jó állapotban van.
Értem, és mi a baj a szobrokkal?
Nem…nem tudom, hol kezdjem - felelte kis gondolkodás után és végigsimította az arcát. - Tudod, az isteneket nem mindig valóságos lényként ábrázolják.
Persze, több végtaggal vagy fejjel, esetleg állati jegyekkel. Az egyiptomi istenek közül is sok ilyen van. Talán Anubisz a legismertebb,
Igen, nos mindezeket figyelembe véve se tetszenek a szobrok. Már az arcvonásaik is olyan hátborzongatóak. És a végtagok, jaj istenem - a kezébe temette az arcait és az ujjainak motyogott tovább. Egészen közel kellett hajolnom, hogy értsek valamit. - Olyan szögből semminek nem kellene kiállnia, hogy anatómiailag értelme legyen a lénynek, vagy hogy a fizika ma ismert szabályai szerint megtartsa a szobrot a talapzat. De mégis szilárdan áll.
Már a nyelvem hegyén volt, hogy értem, de az igazság az volt, hogy nem értettem. Mi lehet olyan hátborzongató, hogy egy ilyen sokat látott kutatót felzaklat? És mi az, hogy nem kellene állnia?
Tartós anyagból készülhetett - jegyzem meg óvatosan.
Ez meg a másik rejtély. Még nem sikerült rájönni, hogy miből készült. Még az se biztos, hogy fém-e, vagy kő. Egy tapintásra zavaróan meleg, fénylő, nyálkás anyag, ami…
Bocsánat, nyálkásat mondott? - bukott ki belőlem a kérdés. - Hogy lehet valami nyálkás azután, hogy ezer meg ezer éveket töltött a sivatagi homok alatt?
Kitűnő kérdés, de fogalmam sincs. Egyértelműen nyálkás a tapintása. Mintha maga az anyag választaná ki magából. El se tudom képzelni, hogy mi lehet.
Kiábrándul belőlem, ha most valami őrültséget vetek fel?
Ha Földönkívüli eredetre céloz, akkor nekem is átfutott az agyamon.
Igen, erre jutottam. Ismeretlen anyag és ismeretlen lény.
Valóban, adja magát. De hogyan érkezett? Nincs nyoma sehol meteor becsapódásnak vagy űrhajónak. Meg aztán….lehet méltatlan tudóshoz az ilyesfajta gondolkodás, de én nem akarom, hogy ilyen lények legyenek a világűrben. Elborzaszt a gondolata is.
Elszorult a torkom, ahogy figyeltem a professzort. Egy elismert és a munkájáért rajongó kutatót, ahogy görcsösen ragaszkodik hozzá, hogy kutatása tárgya nem létezik, mert az alternatíva borzasztó lenne. Bele se mertem gondolni, hogyan nézhettek ki a szobrok.
Akkor feltételezzük, hogy a város lakói fejéből pattant ki a figura és ők faragták meg valahogy a szobrokat?
Vagy rabló hadjáratban szerezték. De fiam, ha valaki elképzelte azokat a szobrokat, az egy végtelenül beteg elme volt, akit a legszörnyűbb lázálmok kínoztak.
Nem találtam a szavakat. Szívesen mondtam volna valami biztatót, de semmi nem jutott eszembe. Csak néztük egymást némán remélve, hogy a másik megszólal. Közben elkezdtek érkezni a vendégek, ezért munkához láttam. Mire mindenkit kiszolgáltam, az öreg hazament. Szomorúan néztem a bögrére benne a kihűlt kávéval. Az apró sáfrány szálak a tetején mintha küzdöttek volna, hogy ne fulladjanak bele a kávé tengerbe.
Másnap és harmadnap fásultan főztem a kávékat, mert a professzort nem jött el. Ahogy teltek a napok, a fásultságom félelembe csapott át. Soha nem hiányzott egy napot se, de már egy hétnél tartottunk. Aztán a hírekben találtam meg a választ. Először nem is kapcsolta össze az agyam, hogy róla van szó.
GYÁSZOL A TUDOMÁNYOS VILÁG: MEGHALT A NEVES TÖRTÉNÉSZ
Csak akkor döbbentem rá, hogy az én öreg beszélgetőtársamról volt szó, amikor a cikk végén írták, hogy csak néhány furcsa szobor élte túl a tüzet.
Teljesen letaglózott a hír. Az utolsó találkozásunkig minden nap egy energikus, életvidám valaki volt. De a cikk szerint magára gyújtotta a házát. Nem akartam belenyugodni ebbe a magyarázatba, ezért minden gyászjelentést áttúrtam. Ugyanaz volt mindegyikben. Öngyilkosság.
Egy percig se hittem el. Eldöntöttem, hogy utánakérdezek a rendőrségnél. Ők is megvizsgálták az esetet, biztos voltam benne, hogy találtak valamit, amiből kiderül az igazság.
Nagy reményekkel indult el, de semmi újat nem tudtam meg. A rendőrség nem volt hajlandó semmit se elárulni, mert nem voltam hozzátartozó. Azt se engedték, hogy megnézzem a hírhedt szobrokat.
A kudarcnak el kellett volna vennie a kedvemet, de nem így történt. Biztosra vettem, hogy a professzor se adta volna fel ennyitől. Mivel a haláláról nem deríthettem ki semmit, az életét kezdtem kutatni. Reméltem, hogy az egyiptomi kutatásnak megtalálom a nyomát.
Utólag belátom, hogy ez hiba volt.
Az egyetemi katalógusok nem voltak segítségemre, pedig egy barátom segítségével proxyt is állítottam be. Volt egy határ, melyet nem szívesen léptem volna át, de ahogy dolgoztam a kávézóban és szinte égette a szememet az űr, amit ismerős alakjának hiánya hagyott, elszántam magam és kutatni kezdtem a Dark Webet. Ott már megtaláltam, amit kerestem, de bár ne találtam volna.
Ott voltak a szobrok, mindről találtam képet. Azt hittem, a professzor szavai felkészítettek a látványra, de nem így volt. Leküzdhetetlen hányinger tört rám, ahogy megláttam a bizarr lényeket. De messze nem ez volt a legrosszabb. A szobrok többsége nem Egyiptomból volt. Szerte a világon találtak hasonlókat érthetetlenül régi városok romjaiban. Ahogy arra az egyik hisztérikus hangvételű beszámoló kitért, az ember még talán elnézné primitív barbár törzsektől az ilyen rémalakok imádatát. De ezek a korukat megelőzően fejlett, népek voltak.
Ha népek voltak egyáltalán, és nem egy hatalmas civilizáció, mely az egész Földet uralta. Voltak erre utaló nyomok a leletekben. És rengeteg szobor. De nem csak azok, hanem falfestmények és vésetek is, melyeken ezek a valamik óriásként tornyosultak a hozzájuk imádkozó tömegek fölé. És a többi, azt felidézni se merem, olyan visszataszító dolgokat műveltek a lények szórakoztatására.
Akkor megértettem a professzort végre. El akarta pusztítani minden bizonyítékát ennek az őrületnek, hogy csak egy ostoba konteó legyen, semmi több. Mert ma már mindent meg lehet szerkeszteni, de egy neves tudós kézzelfogható bizonyítékai végérvényesen valóságossá teszik azt, aminek jobb lenne egy őrült lázálmának lennie, semmi többnek. Most minden megdönthetetlen bizonyíték a rendőrség kezében van. Csak reménykedni tudtam, hogy soha semmilyen körülmények között nem adják ki. Amit a professzorral láttunk, azt senkinek nem szabadna látni. Ezt a borzasztó tudást nyelje el a sötétség. Mint a kávé a sok tejjel a kapaszkodó sáfrány szálakat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése