Aznap vásár volt a faluban, a házunk előtt különféle népség jött-ment. Az utcát az öreg
akácfák göcsörtös mozgása próbálta észhez téríteni. Meleg volt, pedig a kalendárium még
csak áprilist hirdetett. A tornác előtt üldögéltem, és hallgattam a kinti emberek zsibongását,
kik mindenféléket beszéltek. Anyám bent rohangált a konyhában, valószínűleg az ebéden
dolgozott. Húgom pedig nem röstellt segíteni neki. Lestem apámat, ki már órák óta eltűnt
hazulról. Megfordult a fejemben, hogy régi ismerőseivel talán éppen vedel valahol, vagy már
lábra sem tud állni. Különben nem szokott inni, de vásárban nem tud magára odafigyelni.
Valószínűleg anyám is osztozott gondjaimon, bár sosem ismerte be.
Betereltem baromfiainkat a helyükre, majd egy hatalmas vájlingba vizet öntöttem nekik.
Közben zsebemet megtömködtem tojással. Untam magam, apámra vártam. Nem a szavára
vagy a tetteire, pusztán a lényére. Gyermeki fejemben bálványként tiszteltem, mindenben
igyekeztem rá hasonlítani. Szerény volt, ám mégis tisztelet övezte a környéken, békés
emberként volt ismeretes, ám sosem akarták türelmét próbára tenni. Szerettem.
A kutyánk hang nélkül lódult a kapu felé, ebből már sejthettem, ismerős közelít felénk.
Először apám tűnt elő, majd jobbján egy állat, kinek képe örökre beleivódott elmémbe. Egy
lény, kinek puszta látványa új löketet adott életemnek. Édesapám egy csikóval tért haza, egy
káprázatos koromfekete jószággal. Arcán hatalmas vigyor lapult, hatalmas teste szinte fénylett
a nap félénk sugaraiban. Alakja egy hadvezérre emlékeztetett, ki győztes háborúból tér haza.
Lova egészen közel állt hozzá, már-már egybeolvadtak. Eldobtam a vizes vödröt, mely
hatalmas robajjal ért földet, kiáltozva loholtam a kapu felé, közben zsebemből egyesével
röpködtek kifelé a tojások, szétrobbanva a kemény földön. Nem néztem hátra, nem érdekelt
az, ami volt, csak a jövevényekre tudtam koncentrálni. Irtózatos erővel tártam ki a kapu
mindkét oldalát. Megálltam az apám előtt, fölváltva bámultam rá és a lóra.
Arcán verejték csorgott, homloka és a szemei egyszerre csillogtak, akár a nyári égbolt. Kezein
könyékig fel volt tűrve az ing, pruszlikját vállára dobta. Súlyos tenyerét fejemen pihentette,
majd utasított, hogy vezessem az udvarba új társunkat. Egy pillanatra rosszul lettem a rám
ruházott feladattól, próbáltam azt hibátlanul teljesíteni. Belemarkoltam a kopott kötőfékbe, és
megindultam befelé. A ló, mintha már járatos lett volna minálunk, úgy baktatott mellettem.
Apám becsukta a kaput, de csak az egyik szárnyát, mivel sejtette, hogy csak idő kérdése, és
szomszédjaink mind idesereglenek majd. Lassan lépkedett utánunk, a teraszon pedig
megjelent anyám és a húgom. Elképedve nézték e fenséges állatot. Nem mertek közelebb
jönni, ezért szavaikkal tudatták elégedettségüket. Álltunk az udvar közepén szótlanul. Nagy
Sándorként éreztem magam, ki éppen most győzedelmeskedett a hatalmas Bukephalosz felett.
Apánk arcán láttam azt a titokzatos örömöt, melyet számunkra oly ritkán hozott fel a
felszínre. Ebben a pillanatban elkezdtek befelé tódulni a helyiek. Csodájára jártak a
lovunknak, nem győzték a tudtunkra adni, miféle isteni üzletet kötöttünk. Többször is
körbejárták a megilletődött állatot, szemügyre vették fogait, hirtelen mozdulatokkal emelték
fel lábát. Gyönyörködtek benne, a pökhendi csődör pedig szó nélkül tűrte mindezt. Apám
pedig egyenesen élvezte.
Lassacskán eltűntek a betolakodók a ház tájékáról, anyám hatalmas örömére. A lovat
bevezettük az eddig üres istállóba. Fénylő búzaszalmát raktunk lábai alá, a jászolba pedig idei
hereszénát helyeztem, próbáltam kedvében járni az új lakónak. Felvettem az elszórt vödröt, és
friss vizet húztam a kútból. Ilyenkor még ez a megerőltető munka is élvezetesnek tetszett.
Nem tudtam tágítani a ló mellől, figyeltem ahogy egyre bátrabban, egyre nagyobb falatokat
tép a szénából. Csak apám kiáltására vettem tőle búcsút. A diófa alatt ült, régi karosszékében.
Mezítelen lábait a porban hűtötte, kezében üveget tartott és két apró poharat. Mindkettőt
teletöltötte valamiféle régi pálinkával. Rám parancsolt, hogy igyam meg mind. Először
ódzkodtam, mivel még idegen volt számomra az alkohol. Apám megvesztegetett. Azt mondta,
ha megiszom a pohár tartalmát, én adhatok nevet a lónak. Kábulatomban rögtön igent
mondtam, és szinte kitéptem kezéből az innivalót. Egy levegővétellel elpusztítottam. Akkor
ittam életemben először. Éreztem ahogy ez a szokatlan anyag egyszerre tisztítja meg,
ugyanakkor feszíti széjjel testemet. Semmilyen érzés volt. Az alkohol ilyen, nem ad, nem vesz
el, egyszerűen odatapad hozzánk. Apám hangosan felnevetett, majd maga is leküldte az ő
részét, utána elrejtette az üveget. Ezután mélyen a szemembe nézett, én pedig tudtam, nem
csapott be. „Bástya”, mondtam ki elszántan. Az öregem helyeselve bólogatott, majd
homlokon csókolt, tudtam, jól választottam. Komolyan jelentettem ki a ház népe előtt
újdonült barátom nevét. Este elégedetten nyúltam végig az ágyon, csak a reggelt vártam.
Talán ezen a napon tértem észhez, ekkora kezdtem megkomolyodni, innentől kezdve tudtam,
hogy életem most már nem az, ami régen volt. Visszafogott hübrisz járta át a testem, mikor
belegondoltam, hogy megváltoztam. Hogy akkor is pontosan így éreztem-e magam, azt nem
tudom. Ám biztos voltam benne, hogy talán egy kis idő múlva az emberek a szemembe
fognak nézni, a szavaikat nem felém, hanem nekem mondják majd. Tudni fogják az utcában a
nevem, és néha majd beszélgetni is akarnak velem. Tudom, hogy mit kell emiatt feladnom, de
nem bánom, az élet szinte minden pillanatában ezt kívánja. Oda kell neki adnunk egy darabot
a régi énünk tégláiból, hogy elkezdhessük építeni a jövőbe magasló személyünk tornyát.
Apám egy napon korán felébresztett, megparancsolta, hogy minél előbb öltözzek fel. Kint a
nyári reggelek irtózatos hűvössége markolt belém, a fénysugarak pedig gépfegyver módjára
tűzdelték a testem. Apám lépett ki az istállóból, Bástyát is hozta magával. Ez a megtermett
állat ikonként lépdelt az udvarban. Teste valósággal fénylett, hatalmas patáinak hangjától úgy
éreztem, zeng a föld. Apám egy új kötőféket vásárolt lovunknak, melyet koronaként helyezett
fejére. Szemet gyönyörködtető látvány volt ez kora reggel. A vörös ékszer még fenségesebbé
tette az állatot. Kimentünk a falu végére, a vásár helyére, mivel az ilyenkor üres. Apám
egykedvű tekintettel vezette Bástyát, én pedig szorosan mellette araszoltam. Beszéd helyett az
érzéseinkkel kommunikáltuk, ezeket csak mi értettük meg. Mikor kiértünk, a ló fejéről
levettünk minden felesleges szerszámot, teljes pompájában állt előttünk. Érezte, hogy szabad,
és el is hagyhatna bennünket akár most is, de valami marasztalta. Hatalmas szemeivel a
távolba bámult, mi pedig mozzanatait figyeltük. Futkározni kezdett, orrával meg-meglökve
apámat, aki ezen hatalmasakat nevetett, boldogok voltak. Bástya felverte körülöttünk a port,
csak robusztus alakját véltem felfedezni, olykor pedig a mellette eltörpülő emberét. Élveztem
ezt az egészet. Ledöbbentem, hogy élet ilyen apró pillanatai milyen mélyen megragadnak a
lelkemben. Úgy éreztem, hogy megáll körülöttünk az idő, és talán örökre itt fogunk majd
maradni. Kész voltam ezt elfogadni. Rábukkantunk a por között az életre.
Évek múltak így el. Egyedül Bástya volt állandó az életünkben. Ragaszkodtunk hozzá.
Néhanapján befogtuk a szekér elé, olykor céltalanul kocsikáztunk vele, máskor fuvaroztunk.
Sosem panaszkodott, ha néha apám elverte, elfogadta sorsát. Ugyanúgy viszonyult hozzánk,
mint azon a vásári napon, mikor a miénk lett. Anyám és a húgom rajongtak érte. Mindig
kockacukorral és egyéb finomságokkal kínálták meg. Gyakran elvárták, hogy a ló szabadon
kóricáljon az udvarban. A részünkké vált, összekötött bennünket, ami a legfontosabb,
megtanított igazán élvezni azt, ami adatott. Együtt nőttem fel vele. Tízéves volt, mikor meg
kellett tőle válnunk. Utoljára cserélt gazdát, pedig nem is sejtette. Mikor kivezettük a kapun,
ugyanúgy bámult szemünkbe, mint mikor futtatni vittük a vásártérre. Most még
hatalmasabbnak láttam. Levettem fejéről a vörös kötőféket, és magamhoz öleltem. Éreztem,
hogy megértette, mi is lesz most. Nem ítélkezett felettünk, nem volt benne semmilyen kínos
harag. Az utcán álltunk, és néztük, ahogy egy darabunk lassacskán tovaszáll. Még akkor sem
mentünk be, mikor alakja már nem látszódott az utca sűrűjében. Anyám és a húgom
bevonultak a házba. Apám leült a diófa alá, fejét pedig hátrahajtotta. Az ég felé nézett, majd
rám. Láttam, ahogy egy hatalmas könnycsepp elhagyja a szemét. Nem sírt. Úgy emlékszem,
én sem. Egymást néztük szótlanul. A vörös kötőfék pedig ott hevert előttünk, ám immár nem
ragyogott úgy, mint egykoron.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése