Az év legnagyobb filmes hype-ja egyértelműen a
“Barbenheimer”-jelenség, azaz a Barbie és az Oppenheimer
egyidejű premiere köré fonódott. A Barbie várhatóan jobban
teljesített utóbbinál, de az életrajzi dráma még így is
“kirobbanó” sikert aratott - és nem véletlenül.
A
történet a második világháború, illetve az azt követő
fegyverkezési verseny idején játszódik, és óriási morális
dilemmákat állít a középpontba. Lehetséges-e fegyverrel békét
teremteni? Meg lehet-e ölni ártatlan embereket egy nagyobb,
nemesebb célért? Lehet-e a tudomány nevében tömegpusztító
eszközt létrehozni? Érdemes megkockáztatni a világ
elpusztítását, még ha “szinte nulla” is rá az esély?
Christopher Nolan író-rendező ezen kérdések felvetéséhez - és
részben megválaszolásához - a lehető legtökéletesebb
karaktert, az atombomba atyját, J. Robert Oppenheimert választotta.
A címszereplő rendkívül ellentmondásos személy. Egy tudós, aki
a politikához is ért. Egy zsidó, aki fél a népirtástól, mégis
vér tapad a kezéhez. Nolan Oppenheimere, akárcsak a valós
személy, látszólag szinte mindenhez ért - pedig a kétkezi
dolgokhoz ügyetlen és sokszor hibásak a számításai is -, de
pontosan tudja magáról, hogy zseni. Szakmájában öntelt,
magánéletében erkölcstelen, és végigszorongja az egész filmet.
De nemcsak egy alaposan kidolgozott jellemrajza van, hanem fontossága
is, hiszen rajta állt vagy bukott, pontosabban mondva rajta állt és
bukott minden - ha valamit, akkor az ő életét érdemes
feldolgozni. Sok más életrajzi vagy dokumentumfilmmel ellentétben
azonban az Oppenheimer törekedett a történelmi hitelességre, ami
nagyrészt sikerült is, a film mégsem ment át fizikusoknak vagy
történészeknek szóló unalmas szakmai fejtegetésbe, hanem
megmaradt karakterdrámának. Nolan néhol belecsempészett egy kis
fikciót a dramaturgia kedvéért: a mérgezéses jelenet például
nem teljesen így zajlott, illetve az Einsteinnel való párbeszéd
nem történt meg. De a lényeg valósághű, sőt, néha egészen
apró részletekre is figyeltek: Leslie Groves (Matt Damon) katonai
egyenruháján egyre több a jelvény, ahogy mászik fel a
ranglétrán, a tesztrobbantásnál az egyik jelenlévő pedig
valóban szabad szemmel nézte végig a tesztrobbantást. Ez az
aprólékosság talán annak köszönhető, hogy a film Kai Bird és
Martin J. Sherwin Amerikai Prométheusz című életrajzi kötete
alapján íródott - az elején utal is a könyvre egy Prométheuszról
szóló monológ.
Rengeteg
mellékszereplőt ismerünk meg, ami nem meglepő, mivel a valóságban
több, mint 600.000 ember dolgozott akár közvetetten az atombomba
elkészítésén. A film karakterei szinte egytől-egyig el vannak
találva, ebben persze nem kis szerepe van a színészi játéknak.
Minden tudósnak, politikusnak, katonának megvan a saját
motivációja: Teller Ede (Benny Safdie) a saját találmányának
használatát próbálja kilobbizni, Truman elnök (Gary Oldman) a
háborút akarja megnyerni, Strausst (Robert Downey Jr) személyes
bosszú hajtja, Hill (Rami Malek) pedig csak próbál helyesen
cselekedni; vagy akár megemlíthetjük még a magyar színész,
Haumann Máté által alakított Szilárd Leót is. Ugyanakkor ez még
mindig egy életrajzi dráma, többször el is hangzik, hogy
Oppenheimer jelenleg a világ legfontosabb embere, így nincs szükség
arra, hogy a többieket kidolgozott karakterként, és nem történelmi
tényezőként használja. Szerencsére nem is veszik el a
reflektorfényt a főszereplőtől, illetve az őt - nagyon jól -
megszemélyesítő Cillian Murphytől. Kivéve egyet, és ez éppen a
fizikus riválisa, Lewis Strauss. A film nem igazán tesz említést
arról, hogy ő maga is zsidó származású volt, csakúgy, mint
Oppenheimer; illetve ő tiltakozott leghevesebben a civilek
lebombázása ellen, hogy csak két példát említsünk. Kiemelték
a rossz tulajdonságait és cselekedeteit, és elhallgatták a jókat,
hogy legyen egy rosszfiú a történetben. De mi szükség van
főgonoszra egy olyan sztoriban, ahol a címszereplő eleve egy
antihős? Így is elég hosszú a film. És igazán le lehetett volna
rövidíteni, ha kihagyják a teljesen szükségtelen, végtelenül
kínos, ráadásul cseppet sem realisztikus párbeszédekkel
tarkított szexjeleneteket. Nem is beszélve arról, mekkora
szentségtörés az, hogy éppen egy ilyen jelenetben hangzik el
Oppenheimer legikonikusabb, legnagyobb súlyú mondata, egy szent
könyvből való idézet, mondhatni a film központi üzenete: „Én
lettem a halál, világok pusztítója.” Csak mert a szeretője,
Jean Tatlock (Florence Pugh) felolvastatja vele az ágyban.
Utalásként természetesen megjelenhettek volna a fizikus szexuális
és/vagy romantikus kapcsolatai, de nem öncélúan, hanem csak
azért, hogy az ő jellemrajzát gazdagítsák. És volt néhány
jelenet, ami kifejezetten sikeres volt ebben, például az, amikor
üzent a feleségének, Kittynek (Emily Blunt) a műveletek
sikerességéről a titoktartás megkerülésével, vagy amikor a
szégyenérzetét legyőzve rá kellett bíznia közös gyermeküket
másra, mert az alkoholista nőnél nem volt biztonságban. Még az
is, hogy kapcsolatai miatt folyton lekomcsizták a fizikust.
Strauss
nem-hitelessége vagy a kommunista, vagy ex-kommunista szeretők
túlszerepeltetése eltörpül a szerkesztési hibák mellett. A
modern filmtörténetben unalmassá vált a kronológia, így
felbukkantak az alternatív megoldások, mint például a
retrospektív, azaz visszatekintő narráció. Christopher Nolan
méltán híres az innovatív narrációs technikáiról (elég csak
a Mementóra gondolni). Ezúttal vagy túlságosan próbálkozott,
vagy nem eléggé, de az biztos, hogy a rendező legújabb
alkotásának teljesen érthetetlen a szerkezete. Nincs azzal baj, ha
egy film gyakran ugrál az időben, de ügyelni kell arra, hogy a
különböző idősíkok világosan el legyenek választva egymástól.
A fekete-fehér képsorok ezt hivatottak segíteni, így amikor
visszatérnek a színek, a néző tudja, hogy újra a jelenben
vagyunk. Az Oppenheimerben látszólag éppen a múlt a színes, de a
jelen, vagy jövő egy része is, így ez a megoldás pont hogy
zavart kelt a nézőben. Mint kiderült, a fekete-fehér jelenetek
Strauss szemszögéből játszódnak, de ez a szerkesztés teljesen
aránytalan, ráadásul egy elhibázott koncepciót hangsúlyoz.
Mindezek
ellenére érdemes megnézni, mégpedig moziban, mert az Oppenheimer
egy hangtechnikai remekmű. És nem lehet a hangról úgy beszélni,
hogy nem említjük meg Ludwig Göransson svéd producer nevét, aki
olyan virtuóz zenét szerzett a filmhez, hogy nélküle három órán
keresztül untuk volna öltönyös emberek diplomáciai vitáit.
(Pedig az operatőri munka is minőségi.) Kicsit sajnáltam is, hogy
a soundtrack legikonikusabb darabja, a “Can You Hear The Music”
pont a film elején, egy látszólag indokolatlan montázsban
hangzott el, mely inkább illett volna a végére. Legalábbis akkor
még ezt gondoltam, de a feszültség mégis az egész film során
megmaradt. Disszonáns vonósok, egész termet betöltő lábdobogás,
repetitív, gyorsuló zene, tapsoló, hahotázó és jajveszékelő
emberek hangkavalkádja fejezte ki Oppenheimer belső vívódásait,
az elméjében és lelkében létező káoszt (melyből kívülről
semmi nem látszott, a fizikus sosem veszítette el a fejét). Aztán
pont a legfülsüketítőbb jelenetben lett totális csend a
moziteremben, csupán Oppenheimer ideges légzését hallhattuk.
A
moziteremben “néhányan nevettek, néhányan sírtak, a legtöbben
csendben voltak.” Mert az Oppenheimer nem egy tökéletes film,
hanem egy zseniális film - egy ugyancsak tökéletlen zseniről.
Írta: Koller Hanna
Megjegyzések
Megjegyzés küldése